Hoizontok

Előttünk már csak a piramisok álltak
és alkonyt vedlett a sötétlő út,
dalunkat hallva gót istenek jártak
táncot, s hangjuk a messze múltba nyúlt.

Riadalmak kövénél vártunk néha,
valami áthallást az angyalok felé,
és ébredés előtti percek mint mézga
csorogtak szörnyű horizontunk elé…

Aztán elpárologtunk kéken, némán,
s mi utánunk maradt a víztükröt, csendet,
új szín törte meg újra megállván,
egy új teremtés és új kert, a Kezdet.

Mi nagyszerű volt a végtelenben lenni,
s mi jó csakúgy nem lenni sehol!
Nem égni, nem élni mégis látni,
hogy újra elkezdődött a sohasem volt…

***

Szálltunk messze felhők és álmok képein,
keblet, anyatejet, s bölcsőt elfelejtve,
de lelkünket sarkantyúzó csúcsok ormain,
csak magunkat láttuk – vadakat elejtve.

Menekültünk volna gyorsan e határról,
ám szfinx rohant felénk és tovább kergetett,
akkor jöttünk rá, hogy a Tudás fájától
az Élet fája csak egyre távolabb lett.

Ahogy elmélyült az ember a tudásban,
új egekre nézett vágyva több tudást,
s mit nem tanítanak soha iskolában,
lélek fájdalmára hol keress gyógyulást…

Most nagy bölcsességban tévelygő lélekkel,
szállunk egyre vissza és keressük szavunk,
s ha megtaláljuk megvallhassuk végre
– Uram mi nélküled üresek vagyunk.