Holnap már elfogynak könnyeim,
beforrnak a múlt vágta sebeim,
nem fáj tán
holnap már.
Elhalkul a dübörgő dobbanás,
szívemben a tegnapi csobbanás,
kő nincs tán
holnap már.
Könnyebb lesz a lelkem akkor
a múltban már nem barangol,
siratni kár
holnap már.
Már ma van, jelen idő, édes,
szemem örömkönnytől fényes,
szerelem vár
holnap rám.
5 hozzászólás
Reményt vélek felfedezni versedben, bár ma még fájnak a sebek, de bízol a jövőben. Szép hasonlat: “Elhalkul a dübörgő dobbanás,
szívemben a tegnapi csobbanás”. Gratulálok.
Köszönöm Rozália!Igen remény!Ha már az sincs, akkor van veszve minden.De ezt soha ne érjük meg!
Szeretettel:Kriszti
Tudod Kriszta, a múlt fájdalmára,
legjobb gyógyír a jelen boldogsága,
de igazi feloldást csak az ad,
ha, ki sebbzett, az símogat!
Kedves Dóra
Nem tudom , hogy igazad van -e.Én ebben nem vagyok biztos.Legalább is nem minden esetben.Amikor akkora sebet ejtenek a lelkeden, Hogy évek múltán is fáj, a heg, akkor Attól ki megsebbzett, már a feloldás nem elég.Össze forr, ugyan idővel, de a heg?Ott marad.A lényeg, hosszú idő óta boldogan élünk, kios családommal.Ennél több, nem kell, és múlt, a MULTÉ, Jelen van:)
Szeretettel:Kriszti
Kedves Krisztina!
Nem tudom, miért tettek az Abszurd-versekhez. Miért lenne az abszurd, Pl. hogy beforrnak a sebek…
Legfontontosabb, hogy a vége vidám és melengető, s nagyon szépen fogalmaztad meg.
Örülök, hogy olvashattam.
Szeretettel: Kata