Lábujjhegyen járt a dermesztő tél,
nem neszezett, hisz még minden alélt.
Borús, komor reggelre ébredtem,
deres volt a föld, csontom érezte.
Később a sápadt nap kikukucskált,
tar fák között erőtlenül bujkált.
Ám előcsalta a madarakat,
s nótát búgott az angyali csapat.
Oly szépen zengett a melódia,
hogy ropta a krókusz s ambrózia.
Lelkünkben bimbó pattant, rügy fakadt,
szívünkben remény s a tavasz hasadt.
3 hozzászólás
Kedves Suzanne!
Nagyon ´tetszett!
A sápadt,még erötlen nap mire lett képes:
“Ám előcsalta a madarakat,
s nótát búgott az angyali csapat”
és ez hat miránk is:
“szívünkben remény s a tavasz hasadt.”
Gratulálok szívet melengetö írásodra!
Igazán elégünk lett a télböl!
Gratulálok:sailor
Legyen szép estéd!
Kedves sailor!
Köszönöm szépen a gratulációt!
Igen elég volt már a hidegből, a nagy szélből egy jó időre….
Szép napot kívánok:
Zsuzsa
“Lelkünkben bimbó pattant, rügy fakadt,
szívünkben remény s a tavasz hasadt.”
A tavasz valahogy mindig reménnyel teli. Jó látni, amint a csupasz fák, bokrok felöltöznek és innen, onnan kidugják a fejüket a virágok, a madarak pedig boldogan trilláznak.
Szeretettel: Rita 🙂