Hová tűnt a Paradicsom?

Csak úgy dől a zsivaj.
Hull, mint ónos eső
az „otthontalanokra”.
Örökös a baj,
ráadásul: egyre nő!
Virágot, a megrongált sírhantokra!

Papák, a mama,
apák, jó anya –
megcsorbult a tisztes mérték!
Szolgák, rabiga,
hatalmas cégek, talpnyalók hada –
átfordult az érték!

Durva minden poén
s az úttalan úton
nincs egy szemernyi lelki-ismeretfurdalás sem!
Az élet tengerén –
hasal a nép a hajópadlón.
A folytonos vádaskodásban nincs kegyelem!

Elsöprő erejűek a „hurri-kánok”.
Okozott káruk mértéktelen –
nem véletlen!
Kialakultak a diktátor kultuszok.
Gyártjuk a trójai lovakat egymás ellen –
sikeresen!

Elsülnek a fegyverek.
Kínoz, megéget a fájdalom!
Mindennapos az erőszak.
Fenn ülnek a kivételesek,
akiknek mindent megér a hatalom.
Még nem letűnt e korszak!

Veszekednek is a fejesek.
Mindegyikük mutogat,
kiabál, ordít!
Lépni ügyben nem mernek.
Mind kutat
vagy hezitál, a felszín alatt hódít!

Megszületik a gödör alján „pihenő” országot is kimentő
(kivitelezhető) terv,
de az üres testet máris várja a temető – a temetést szervező –
hisz nincs benne szerv!

Azonnal szükséges egy újabb hazugság,
egy újabb lehetetlen
ígéret!
Ámbár olykor lelepleződik az igazság,
miszerint: élhetetlen
az élet!

Irigyek és gazdagok, elnökök, uralkodók;
fizethetetlen pénzek. Adók.
Édes e kirótt kínzás!
Kedvesek a porban lakók: segítők és munkások.
Az önzetlen egerek, már fakók.
Véges segítségnyújtás!

Összeroppanunk váratlan,
mert túl sok a gyötrelem –
s úgy hisszük így könnyebb –
mivel a „senki” nincs biztonságban.
Tisztán érezhető a félelem.
Ég a könnycsepp!

Vén agg lehetne csak halott ember.
Nem pedig az, aki nem is élt!
Nem igaz, hogy aki mer, az nyer.
Csak azért, mert kevésbé félt.

Mégis elvész ma is egy utca-lány,
ismét lesznek öngyilkosok,
hisz szertefoszlanak az álmok!
Ez mind nem nagy talány!
Tudjuk: „vérszívók” a bankok
és tarthatatlanok az állapotok!

Temérdek vallás,
szárnyaló angyalok.
Mennyország…
Isten.
Süket a hallás,
pokolból valók a bugyrok,
hisz a Földön nincs a jóság:
ingyen!

Szemétben élünk,
azzal traktálnak –
ezt hagyjuk,
sőt magunkat is odadobjuk!
Elvétve félünk,
mert azért néha elkapálnak.
Fejünket lábaink közé hajtjuk,
és ott pusztulunk.

„Menesztettek”
a keresettek!
Nem csoda, hisz itt: mindenki vak!
Egymásnak teszünk keresztbe!
Nem kívánt tettek
az események!
Mérgezett magvak
vannak mélyen a földünkbe temetve.

A drogból nő drog,
a merényletből merénylet
és még a holttest is felbukkan.
Földünk a koporsójában forog,
bár inkább az enyészeté lett…
Hiába volt halhatatlan!

A hallottakról serceg a rádió:
„Ünnepélyesen lehelyezett a koszorú!”
Tárgyilagosan közli a híradó:
„A békét, végleg legyőzte a háború!”

Egyre csak jönnek: az Abortusz, az AIDS, a világi betegségek – bővül minden adat!
Nem nyugszik az előítélet a bőrrel, Hittel, beállítottsággal szemben – mind a végbe juttat.
Így mozdul meg a föld, az ég, a víz a lábunk alatt,
mert ekképp gyilkoljuk meg Paradicsomunkat!