Hóvihar

Hópehely könnyeit
hullatja most a tél,
bús szürke szeméből
tépdesi a vad szél.

Előbb csak forgatja,
szerteszét repíti,
majd fehér subaként
földre leteríti.

Jég csillan az ágon,
kihalt már a határ,
fagyba dermedt fákon
nem dalol a madár.

Száraz nád tövében
egy varjúpár gubbaszt,
ekkora viharban
semmi nem nyújt támaszt.

Tombol a természet,
önti hideg dühét,
bőszen megreccsenti
befagyott tó jegét.

Ahogy múlik a nap,
mérge lassan csitul,
s a vacogó tájra
szikrázó csend borul.