Hűség

Csak az éjszaka adhat hírt felőled,
ezért én sohasem alszom el.
Álmodom végtelen az ébrenlétet,
s nem fáradok. Amíg létezel,

én is itt leszek és némán hallgatom
a szétszökő lázas dalokat.
Megpihen a holdfény is a falakon,
megbotlik az álmos alkonyat.

Csak dúdolni, dúdolni fáradatlan;
valaki tudja: én ébren várok.
S miként megáll az ezüst Hold a Napban,
fogyatkozom, majd köddé válok.

A vidám dallamokra lánc fonódik
a sötétségből, s én azt hiszem,
most már a Hold is velem hallgató'zik.
Tetszhetik neki a dal, hiszen

mintha táncolna lágyan, de ráhagyom;
az én szívem dermedten áll. Csak
virraszt elhagyott ősi, szent tájakon,
ahol ezer darabban várlak.