Ismeretlen tájon járok.
Éles sarló a hold felettem.
Még rezzenetlen, nem suhint.
Egy kóbor eb bóklászol éppen itt.
Fölnéz a holdra gazdát remélve.
Már mozdulatlan, nem vonít.
Sebes vonat a néma éjszakában
feljajdul hosszan, s egyszerre megáll.
Félben maradt utak hiába várják,
az utolsó utas is leszállt.
Én itt maradtam,
önmagamba zártan
a tág téridőben
egy eltévedt,
szűkülő világ.
Idegenben
By szilkati
4 hozzászólás
Kedves Kati!
Érdekes vers, amely megint csak a magány köré épül. Erős képek; szinte tapintható a kimerevült tér, a megakadt idő. És a magány, amely még fokozható, hiszen az az "eltévedt világ" még szűkül is egyre.
(Ilyen lehet pl. egy megbénult testbe zártan élni.) De elég csak idegennek éreznünk magunkat, a minket körülvevő világban.
Üdv: Laca
Kedves Laca!
Pontosan erről írtam. Divatos szóval: elidegenedés. Köszönöm, hogy elolvastad.
Üdv: Kati
Kedves Kati!
Versed minden sorából kiált a magány, szinte segélykérően. Engem nagyon megfogott, mert tényleg szűkül ez a világ.
Üdvözlettel: Magdi
Kedves Magdi!
Köszönöm, hogy elolvastad. Sajnos, igazad van.
Üdv: Kati