Idő szekerén

Éjben lapulva
A megnyúzott nappalok egén
ablakot nyit a nyugodalmat hozó éj,
s kitárt szárnyain ki-be repkednek
álmot osztó apró tündérkék.

Hajnali ébredés
Vánkosomra dobja magát
az első felcsillanó fénysugár,
megbirizgálva szétterülő hajam
őszbe forduló ezernyi szálát.

Álmos reggelen
Ízlelő bimbóimon táncol az illat,
bele harap az álmos reggel ajkába,
víg dalt fütyülve szétterül a kávé,
s gőzfelhőkön tovavágtat az álom.

Robotolva
Csontos ujjaival utánam nyúl,
s robotra űz a munka kényszere,
bűzlő pénz halmokat lebegtetve
szemeim előtt, kinyomja szuszomat.

Délidő
Perzselő útján fölöttem pihen,
s belém mar a forró Nap tüze,
korgó gyomromon tekereg a kín,
enni kellene, de nincs előttem teríték.

Délutáni melankólia
Rám lehel a dongó, a délután kelleme,
s bóbiskoló csendet ültet mellém,
új reményt öklendezve létem asztalára,
s aszott perceket vendégnek meghívja.

Az alkony árnyai
A megnyúlt árnyékok rám borulnak,
s távolról madárdalaltatót hoz a szél,
ásító ajka elé felhőt von a lenyugvó Nap,
s tarka alkonyi pírral feje alatt aludni tér.

Est ölén
Komor arcával fülembe brummog,
lefogja pislogó pilláim rebbenéseit,
s fázó testem elteszem takaróm alá,
hol meleg ölébe fogad, s elaltat az est.

Idő szekerén
Így ülök minden nap időm szekerén
álom nyalábokat vonszolva magammal,
s arcom mosolygödrébe kiült hittel vallom;
mily szép e cifra rongyaiba burkolt élet.