Időkarám

Letette sárga köntösét a Nap,
aludni tért a láthatár mögött,
lefogta mára már a szárnyamat
az éj, amint az égre költözött.

A tájra méla némaság feszült,
csupán az álmaink neszelnek ím,
miként aludni tért a harci kürt,
a volt csaták kihűlt parázsain.

A lelkeink köré fonódva már
fejét lehajtja álmodón a csend,
a pillanatra kozmoszunk megáll,
ezernyi fénye álmosan dereng.

Minő varázs, kegyelmi állapot
takarja végre bűneink nyomát?
Mögötte hajnalunk hasadni fog,
s beléhasítnak újra harsonák.