Akkor már későre járt, a Nap lemenőben,
harapni lehetett a fájdalmat a levegőben.
Én még dacosan kapaszkodtam a mászókába,
Így próbáltam bújni, fák egyre növő árnyékába.
Hirtelen óriások tűntek elő a semmiből,
De a bátor gyerekhad nem riad meg ennyitől.
Fordul a kocka, seregem mégis vesztésre áll,
Döbbenek rá, ahogy a hajóról mindenki leszáll.
Kik az előbb még kalózok és űrhajósok voltak,
Most mindannyian hatalmas, szülői kezet fognak.
Álomvilágom falait érzem, hogy düledeznek,
ahogy mellőlem az emberek el-eltünedeznek.
Kész van már a homokvár, büszkeségét hirdeti,
De gyerek aki játsszon vele, egy sincs már neki.
Egy harsány, szeretetteljes hang kiáltotta nevem.
Igen. Az én nevem, saját magam még megismerem.
Ó Idő, te sunyi, álnok, alávaló és kegyetlen,
Hogy szembe nem tudok szállni és így vagy te veretlen?
No azt már nem! Nézz hát erre a durcás kölyökre.
Megvan? Hát jegyezd meg, gyerek maradok örökre!
És tessék csak, nyertél. Most is épp munkába szaladok,
Eltűnt a mosoly az arcról és kézről a maszatok.
Megváltozott a világ, most már más szemekkel látok,
de érzem, úgy feszülnek rám az évszámok, mint a rácsok.