Lábam alatt papírlapok,
az utcán lassan ballagok
gyermekek jönnek szembe,
cukrot osztogat egyike.
Egy csak külön álldogál,
a többiek után sétál,
szomorú arca elárulja,
tudja ebből nem kap ma.
Édes szeme könnybe lábad,
odalépek, látom riadt,
megfogom kicsi kezét,
s megkérdezem miért?
Halkan,csendben mondja,
ők nagyon szegények,
vissza nem adhatja,
s ekkor eszmélek én balga.
Táskámba nyúlok hirtelen,
egy szem cukor van velem,
nyújtom felé, elfogadja,
s arcán a mosoly a nyugta.
Adni és kapni is nagy dolog,
hisz ezt te is tudod,
a gyermek vidáman elfutott,
..igazi boldog pillanatok…..
6 hozzászólás
Valóban boldog pillanatot örökítettél meg a sok-sok szomorú között, kedves Susanne. Életkép a versed, a mai szomorú valóság képe.
A pontokkal óvatosan, vagy három, vagy egy. Én is ezen az oldalon tanultam ezt, nálamnál okosabbaktól.
Tetszik, hogy nem írtad túl. Egyszerűen "csak" elmondtad.
Szeretettel olvastam.
pipacs 🙂
Kedves Pipacs!
Valóban megtörtént velem, mit leírtam versemben:)
Nem is akartam túlírni!
Köszönöm segítségedet a pontokkal kapcsolatban, legközelebb ügyelni fogok !
Tanulni soha sem szégyen !
Köszönöm látogatásodat és értékes szavaidat !
Szeretettel: Susanne
A gyermeki örömnél és mosolynál nincs is boldogabb pillanat! Tetszett a versed!
szeretettel-panka
Kedves Panka !
Úgy gondolom valóban nincs szebb egy gyermek önfeledt mosolyánál, főleg ha adhatok valamit:)
Köszönöm,hogy ismét itt jártál!
Szeretettel: Susanne
Valóban, a legszebb a gyermekmosoly!
Kedves vers nagyon, Susanne.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Régi történet, de valóság és igaz:) Azt a felhőtlen mosolyt soha nem feledem!
Köszönöm szépen szavaid.
Szeretettel: Susanne