Szerteoszló illúzió:
Tűzben elégő vízió;
Nyisd tágra fátylas szemed!
Éled a világ.
Ébredj fel, éld meg álmodat!
Minden, mi igaz, megmarad.
Hagyd, mit félsz elveszteni
Isten tenyerén.
Evezz, evezz a tengeren!
Oly közel van a végtelen.
Ott vár rád a boldogság
A hegy tetején.
Evezz, evezz a tengeren!
Oly távol már a félelem.
Ott vár rád a boldogság
A hegy tetején.
1 hozzászólás
Na, ez már egészen helyre kis vers lett. Jutubot élből nem nézem meg ilyen esetben, nehogy befolyásoljon a dallam, szóval csak a szövegre összpontosítanék, úgy, amikét Bibliaórákon is teszik.
Felvezetésemből is láthatod, hogy érzem és értem vallási-szakrális jellegét. Ettől függetlenül nem szentírás, nem érinthetetlen. Előnye a jó ritmus, a jó rímek, a képiség, tisztább az eddigieknél.
Nagy váltás az előző, általad posztmodernnek tartott versed után ez a múltban gyökerező, őskonzervatív verselés a nagy sorkezdőkkel, a visszatérő sorokkal, a visszatérő képekkel, a refrénszerűséggel.
Amit nem értek, és ebben kérlek segíts: az elején szerteoszlatsz egy illúziót, majd egy másik illúziót vázolsz fel. Az előző tűzben égett el, valószínű a tűzbenézéstől volt a fátylas szem, mint Sztrogoff Mihálynak. Az Isten tenyere, a tenger, a hegy hármassága, váltogatása nekem picit képzavaros, persze értem, hogy a szakrális jelképeket rántanád össze. Ilyen kontextusban a hegyet nagy kezdőbetűvel írnám