Megráz a test, átfon a lélek,
Miért változom, talán épp ettől félek.
Arcom börtöne saját tenyerem,
Burkol mert bánt a fény, érzem.
Saját illúzióm foglyaként gubbasztok,
Nem mozdul semmi épp csak virrasztok.
Zöldes felhő vízióként fedi a teret,
Nem enged, csak a valóság bűnieit lehet.
Villan a szikra, pislog rám a sötét,
Árnyak közül nesztelenül lép.
Valaki, valami, érzem meleg,
Arcom tenyeremben elmereng.
Még… Feszíti valami, de nem rideg,
Összeszorult fogam, most enged.
Torzult képem, múltam gyengéje,
Rabságból szabadít, suttogó igéje.
Messziről érkezett e vendég,
Kezében mécses vegytiszta reménység.
Mosoly a kárhozatban, a feszültségben,
Nem értem miért jött éppen értem.
De érzem, nem szól, csak vérzem,
Lemossa ezzel rothadó testem.
Vörösbe burkolja még az árnyam is,
Önmagamból fordít, ablakot nyit.
Úgy hívogat, de nem enged a test,
Miért teszi ezt, miért oly rest?
Az eszme zölden maradt gondolatokba repít,
Tudom vissza térek, jaj már feszít.
Foszlott remények romjain fészkelve,
Nehezen lépek át a fényes reménységbe.
Próbálok felállni, újra és újra,
Így maradok ezer gondolat állandó martaléka.