Ímé az Úr elközelge,
a megváltás Isten terve,
várjuk születését annak,
kiről jó híreink vannak.
Mikor az éj a leghosszabb,
tudjuk ennél nem lesz rosszabb,
megvált minket majd e kisded,
megtisztítván szíveinket.
Mert négy gyertya, négy vasárnap,
az álmaink nála járnak,
Advent hírét lelkünk issza,
sötétséget tartván vissza.
Ki bűneit most megbánja,
lelkében az Urat várja,
új és újabb gyertyát gyújtva,
felragyog az Úrnak útja.
Legyőzi a sötétséget,
ebből fakad az új élet,
világosság terem nála,
mely egyre nő, …neki hála!
Advent van és lelki béke,
betelik az Isten népe
szép adventi üzenettel,
türelemmel, szeretettel…
2 hozzászólás
Kedves Alberth!
Szép adventi vers., és már időszerű.
Szépségén az sem ront, hogy ilyen szó, hogy "elközelge" eddig nem létezett, de már megalkottad. Lehet, hogy elterjed.
Üdvözlettel: János
Köszönöm, kedves János!
Nem új szóról van szó a versben, hanem régies ragozásról. A "közeleg" szó kapott egy igekötőt, mivel az az ige előtt áll, egybeírandó, tehát elközeleg lenne, ám a jelenidőnek egy régebbi, "befejezett múlt" változatába (mely kikopott a használatból az idők folyamán, de nem lett teljesen elfelejtve) tettem ezt az igekötős igét, így lett "elközelge". Tehát nem új szó, hanem kihasználtam a magyar nyelv ragozási lehetőségeinek szélesebb skáláját. Ezt szokták még nyomatékosítani az ímé, vagy immár szóval, mely térben vagy időben pontosítja ez elközelgés tényét… Terjedjen is, mert nem árt olykor visszatérnünk gyökereinkhez, egykori nyelvi kincseinkhez. Ehhez a versírás igen megfelelő terep. 🙂