Irgalom

Gondjaim lábam előtt hevernek,
mint mocskos halom rongy.

Gyűrte, kente vánszorgó idő,
mosásra várva nyújtóznak ők.

Lelkemnek tiszta gyolcsot keresek,
de halmom mélyén sem lelem.

Pedig vacog, reszket, úgy fázik,
s nincs ki jönne, lágyan betakarni.

Hiszem, néha túl bolond vagyok,
s felettem remény csillag ragyog.

Együtt úszunk a nagy Végtelenben,
mohón falva fel a sodró életemet,

de komisz ez a gyarló valóság,
mordul, s nehéz ostort ránt.

Irgalom, nyikorog fáradt hangom,
lassan magába temet gond-halom.

Bár szelíd embernek születtem,
mégis eltaposott mind, kit szerettem.

Méltóságom hervadt virágcsokor,
s leteszem Istenem oltárodhoz.

Hittel vallom: -valahol létezel,
hogy engem is elérhet ölelő kezed;

s egyszer eljön hozzám az Ünnep,
minden ruhám tiszta, hófehér lesz.