Ismeretlenül

A lánynak, aki a pénztárnál rám mosolygott

„Ki vagy?” – még a nevedet sem tudom.
Így hát: „Ki vagy te?” – csak ezt suttogom
neved helyett a magányos éjbe.
Amit tudok, hogy a szemed kékje
nap nap után kísért álmaimban
és ébredésben, mert: „Hátha itt van.”
– szól a remény, s a csalódás, hogy: „Nincs.”,
hogy elveszett a meg-sem-talált kincs…
Tudom biztosan: többé nem látlak,
más álmokból építek majd várat,
és te a múló idő végtelen
űrjén keresztül leszel csak velem…
Arcod elhomályosította már
a napok fátyla, a tavaszi ár,
emléked a szél már messze fújta…
Mégis a szemed újra, meg újra
felém villan, lángra lobbant, éget.
S nem hagy bennem mást, csak ürességet.