Isten kegyelméből

Tanár ember Zoltán, magyaráz Péternek:
Bátran kell küzdenünk, mint minden embernek!
Ez Isten országa, mit pogány el nem vehet,
vágjad öcsém bátran a mocskos törököket!

Péter nem válaszol, még csak oda se néz,
tán nem is hallotta, mit mondott a vitéz;
nem jut más eszébe, csak szerető családja,
ő másképpen gondol a „szent” háborúra.

Isten országáért vagy sem, harcból jó nem fakad,
nem hősöket szül, csak árvát s gyilkosokat.
Sérültet, holtakat, síró özvegyeket,
megtört lelkű embert, keserű könnyeket.

Hisz itt van ez a Zoltán: keresztény, vallásos,
mégis gyilkosságtól lesz a keze sáros;
és mindezt teszi a Szent Isten nevében?
S azt várná, hogy higgyek egy ilyen Istenben?

*

Jöttek a törökök, megindult a csata,
hetek óta tart a magyar vár ostroma.
Hullik a török, hullik a magyar,
az egykor büszke vár hullahegyet takar.

Sok a sebesült, elkell most az orvos,
egyik vizet forral, a másik sebet mos.
Péter is köztük volt, törött kart kötözött,
most oldalra pillant, s meglát egy törököt.

Kezét nyújtja felé a sebesült janicsár,
arcáról könnyével együtt csorog a sár;
rátekint fájdalmas, kérő tekintettel,
megszólal a szíve: Ide hallgass, Péter!

Nem vagy tán orvos? Esküt tán nem tettél?
Hogy minden erőddel küzdesz az életér’?
Nem látod, hogy reszket? A haláltól hogy fél?
Hiszen nem lehet több tizenhét évesnél…

Odamegy hozzá, mélyen szemébe néz,
ismét feléje nyúl ama reszkető kéz;
enyhíti fájdalmát, bekötözi sebét,
el nem ereszti egy percre sem a kezét.

Meglátja ezt Zoltán, iszonyú mérges lesz:
„Te hitvány áruló, egy pogányt dédelgetsz?!
Nem gondolsz, egy percre sem, keresztény hazádra?
Hitetlen gazember, sújtson Isten átka!”

„Sújtson hát az Isten! Legyen rajtam átok;
de én olyan Istent soha nem szolgálok,
aki gyilkosságért vinne fel a Mennybe!
Igaz embert nem visz rá a lélek erre!”

„Te beszélsz lélekről? Kié pokolra jut?!
Hiszen megmentettél egy mocskos török fiút!
Elfordultál hazádtól, s mi szörnyűbb, Istentől!
Pogányokat védesz, s te beszélsz lélekről?!”

Miközben Zoltán Pétert eképp szidta,
a török fiú testét a lélek elhagyta.
A kötés átázott, elvérzett a vitéz,
Zoltán Péterre kajánul odanéz.

„Lám, csak igazságos ez a földi Isten:
a pogánynak itt még csak esélye sincsen!”
Péter meg így felelt: „Hogy jó-e az Isten,
abban kételkedtem, nem igazán hittem.

De most, hogy látom, milyen szolgája van,
emiatt többé nem szégyellem magam.
Ha Istennek ez kell, és tényleg így kérte,
akkor soha többé nem harcolok érte.”

„Ha akarnál, akkor sem küzdhetnél mától:
én, mint rangidős tiszt, száműzlek a várból!
Nem érdemled meg a dicső magyar nevet,
megtagadtad hazád, néped, Istenedet!”

*

A következő napon Zoltán elesett,
az Isten, kiért küzdött, nem neki kedvezett.
Elveszett a csata, a töröké lett a vár,
ki ott magyart keres, csak halottat talál.

Péter meg ezalatt hazafelé ballag,
beér a völgybe, meglátja a házat…
Mióta vár erre! S most mégis megálla,
a kapuja előtt gyökeret vert lába.

Előreszalad az udvarból egy fiú:
„Drága édesapám! Gyere gyorsan, anyu!”
S már repül is karjába rég látott hitvese,
amint elereszti ölelő gyermeke.

„Mégiscsak van Isten! Épen hazahozott!”
– hadarta az asszony, miközben zokogott.
S ha Zoltán onnan föntről most Pétert így látá,
ő sem gondolhatja, hogy Isten haragszik rá.

Bezzeg az ő házában van most sírás-rívás!
Egekig szökik a keserű kiáltás:
„Szent nevedért harcolt, s te elvetted tőlem!
Hagytad, hogy gyermeke szegény árva legyen!

Ha ezer misén nem ültem, nem ültem egyen se!
Imádkoztam… Hozzád! Ki férjemet elvette!
De ennek most vége! Többé nem hagysz cserben!
Jaj, miket beszélek… Bocsáss meg Istenem!

*

Háborúba indult két kisgyermek apja,
egyik istenhívő, másik ateista.
Zoltán Istenéért harcolt vérengzően,
emiatt kedvese megingott hitében.

Péter azonban egyszerű orvos volt,
nem puszta eszméért, életekért harcolt.
Hogy áruló lett volna? Ki büntetést érdemel?
Ki örömét most látja, nem hiheti el.

Mert mégis jó az Isten, csak a jót szereti,
a rossz hiába próbál neve mögé bújni;
mert soha nem egy eszme képviseli hited,
csak a cselekedet, mit elkövet a kezed.