Letépem magamról ünnepi gúnyám,
Takarodj a sarokba, te hazug világ.
Szaggatom arcomról az álszent mosolyt,
A tükörben az arcom, kínoz mint egy fogolyt.
Vérben úsznak szemeim, sebesek a kezeim,
Ütöm ököllel a falat,
Bent rekednek a szavak.
Csontomra festem, halotti leplem,
Fekete szemek, vörös ajak.
Fehér arc, ki állandóan kacag.
Előveszem tépett rongyaim és beléjük bújok,
Messze el, el, a világ elől.
Dühödten rántom magamra sárga ingem,
– Én ostoba, le minek vettem?! –
Nadrágot fel, nézzek ki mint egy koldus,
Ha már az vagyok!
Cipő fel, a talpa már rég elhagyott.
Beleröhögök a tükörbe, na szerinted ki vagyok?!
Itt van…
By Londonman
6 hozzászólás
Nagyon jó a hangulata, és az ötlet az átöltözésről. 🙂 Kicsit talán erőltetettek a rímek, de nem von le semmit az értékéből. Én talán az annyira szélsőséges képeket hagytam volna el, mint "Csontomra festem, halotti leplem,
Fekete szemek, vörös ajak.
Fehér arc, ki állandóan kacag" Nekem ez egy kicsit sok. De mindezek ellenére remek vers!!!
Örülök, hogy tetszett. Köszönöm a hozzászólást!
Jó vers, kedves Londonman!
Örülök, hogy be tetszett nézni. Remélem tetszett 🙂
Szia!
A kérdésre szeretnék reagálni amit a vers végén feltettél. Kedvenc íróm , Müller Péter szavaival, "Isten bohócai" vagyunk valamennyien. Van aki beismeri, van aki nem. Tetszenek a verseid, ez is. Nem elég egyszer elolvasni. Van mit továbbgondolni. Gratulálok!
Szeretettel üdv:hova
Nagyon szépen köszönöm a hozzászólást!