Hóharmatos, dermesztő a hideg,
vastagon tapintható a közöny,
indulatokon nem tör át a napfény.
A jéghegyek egyre nőnek,
az olvadás esélye csökken,
rabmadárnak szűk a kalitka.
Amint szárnyait próbálgatja,
gazdája rövidebbre szabja,
repte jövője záloga.
Bátortalanul ide-oda ugrál,
türelmetlenül várja szabadulását,
reményét soha nem adja fel.
5 hozzászólás
Kedves Melinda!
Minden egyes versszakod valami mély és elementáris gondolatot közöl, miközben egységben összeáll a végső mondanivalóvá.
"vastagon tapintható a közöny,
indulatokon nem tör át a napfény."
"rabmadárnak szűk a kalitka."
"Amint szárnyait próbálgatja,
gazdája rövidebbre szabja,"
"reményét soha nem adja fel."
Nagyon-nagyon tetszik ez a vers!
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Versem mondanivalója lelkivilágom jelenlegi állapotát tükrözi. Úgy szeretnék én is "boldog" verseket írni. De most csak ilyen melankolikus hangulatú sorok sercegnek ki a "tollam alól".
Örülök, hogy olvastál.
Melinda
Kedves Melinda !
Szép ez a melankolikus versed.
Mindig olyan versek születnek, melyek belső lelkivilágunkat tükrözik.
Kívánom süssön rád a nap, érjen el a fény és írj "boldog" verseket is a mi örömünkre.
Szeretettel olvastalak : Zsu
Kedves Zsu!
Köszönöm olvasásod és jó kívánságaidat is! Remélem beteljesülnek!
Örültem neked: Melinda
Melinda, jól mondod, a reménytsoha nem szabad feladni, még akkor sem ha jéghegynek ütközünk.
Edit