Jövök

Levél lennék lángmarta ágadon,
Mint torz ölelés a parázságyon;
Perzselő tűztől felpöndörödve,
Szorítva téged, s magamat féltve

Óvni mindazt, mit neked adhatok,
Hűteni sebem csupasz ágadon,
Hogy felemelj, s hűs könnyes gallyakon
Párás szelet fújva, büszkén szeress.

Mert csendben égnék, ha elengednél,
Mert zöld húsom feketére sütné
Vörös tenyerén a nyers iszonyat,
Hamu lepné be fáradt karomat.

Várnék… földszagú tavaszi esőt,
Csillámpor napfényt, holdas, meleg éjt.
Te, himbálva harsogó színeket,
Hideg, meleg fényt szélbe csavarnál.

Csak sejtenél, mint hajnal a reggelt,
Alkony az éjt, s rügyek a napfényt, mert
Az a tűz meghalt, abban meghaltál,
Abban elégtem, s abból remény kelt.

Időtlen idő, míg viszontlátlak.
Száraz földben, kövek szorítanak,
Nem süt a nap, nem látsz, nem láthatlak,
Csak megyek. Lázadó, vak kínomban.

Mint, ki táncra kér, nyújtózol felém.
Tudom, nem kérdeznéd, hogyan, s miért
Jöttem, mért sírok, maradok e még,
S újabb tavaszon lennék e levél…

Kávészín, puha paplanod fagytól
Megvéd, s csupán szívből, földből, könnyből,
S vad futásom ernyedt erejéből
Ó, bolond érzés… kitavaszodok.