Az ablak párkányára
gömbölyödik a homály,
gyertyát gyújtok,
mintha virrasztanék.
Magánytól csomós csendemben
egymásra rakom emléked,
s még megcirógatom
szép tegnapunk,
mielőtt ezredszer esküszöm
holnap felégetem.
Aztán felkacagok.
Én sem hiszem…
ez az est is csak ígéretként szól,
mint vétkes elharapott imája
anyám mondaná,
soha ne adj a részeg szavára,
s megvárom míg nélküled
józanon levetkezem,
pőrén, nyers tudattal kacatjaid
szakadt zsebembe teszem,
hisz minek a tűz,
hacsak őrzöm, s nem melegszem…
4 hozzászólás
Kedves Tímea!
A magányt, a várakozást, a vágyakozást és végül a lemondást / amit a lemondó maga sem vesz komolyan, csak pillanatnyi elhatározás/ fejezi ki a versed, érzékletes, egyéni képekkel.
Tetszik.
Üdv: Kati
Köszönöm Katalin!
Nagyon érdekes a tördelése a versnek, kíváncsi lennék mi volt mögötte a szándék. 🙂 Elég megkapó ez forma és tetszik ez a szakadt-zsebes kép.
Köszönöm,
Balázs
Óhhhhh, Tímea,borzongatott részeg magányod, pőre lelked küszöbén. Ez jutott most eszembe, talán azért, mert így kitárulkoztál, óvnálak, ezért csak a küszöbig merészkedem. Köszönöm!