Kilenc éve a néma tájban,
naplángtól kigyúlt olvadásban,
vízpára-oltotta szomjhalálban
csak egyre vártam…
Valami vágy van készülőben
e fékevesztett forró időben…
nem lobban lángra
el se hamvad
az útkanyarnál
ha látnék beljebb
ott hevernének
kormosra égett
volt szerelmek
el sem gondoltak
meg sem vágyottak
Óh, te út,
egy madár se
egy szél se rezdül benned,
a lépetlen úttá így kellett lenned,
hogy ne kísérjen kedvesen
a nagy víznek bájos locsogása,
kis neszezés a fű között,
surranások a lombban,
örökös mozgás,
termékeny feszültség,
az isten-álmodta nyugalomban…!
Várok valamit – mindhiába.
Itt ég a szememben –
pilláimat ha leeresztem
se enged el –
egy végtelen magány
vagy névtelen hiány
a csönd halála
a táj elfakult némasága.