Karácsony

A meleg ételt rég kiosztották már,
Jutott hát Szenteste, bőven, mindenkinek.
Én is adnék, csak tudjátok, gondolom, tudjátok:
Vagyok érzéketlen, a lelkem jéghideg.

Ők hazamentek, voltak elégedettek:
Mondták csak: „Adtunk! Nem éheznek, nem fáznak!”
És, mivel a média is ott volt, ők villanthattak,
Mondhatták, büszkén „engem mindenki láthat!”

Oszt hazamentek, és asztalhoz ültek,
Fehér abrosz, csillogó kristálypoharak,
És így volt akkor, hogy zabáltak, ettek, közben elcsendesültek,
(Azér’ a koldusoknak” is jutott délután néhány falat.)

Nagy társaság volt hivatalos aznap,
Fehér abrosz, meg csillogó kristálypoharak,
Röpködtek szellemességek, tervezett projektek…
És nekik, kérdem, a koldusoknak ebből, mi maradt?

Ebből elég, én is adnék, tudjátok,
Úgy adnék mindenkinek,
Csak ismertek, gondolhatjátok,
Vagyok jéghideg, ha csak egy napig adhatok, akkor, minek?

Kisgyerek játszik csak a sarokba
Egyedül magában, semmit sem értve,
Drágán vett, olcsó játékaival kezébe.
(A felnőttek „fontosabb” dolgokkal vannak elfoglalva.)

Én is adnék,
Tudjátok, úgy adnék mindenkinek,
De mindenkinek nem adhatok,
Nem adok hát inkább senkinek.