Az éji derű üde páráját kergetik a nap első sugarai, pihegve gőzöl a tábortűz roskadó helye. Körül illatos farönkökön guggolunk, friss ébredéstől virágos arccal. A halk duruzsolás harmóniát játszik a szél s a patak zenéivel, s a vén hegyek fenyői búgják lassan, s öregen a folyton újjászülető élet bölcsődalát.
Némán szöszmötöl a béke a fűszálak alatt, s percegve szökell itt-ott egy kacagás, s nem ütközik falba, csak a fenyők tűlevelei fésülik a hangot suhogó hajává a szélnek.
S a reggel kurjantva rántja le az erdő buja testéről az éj páraleplét.
2008. 08. 24.
Erdély
4 hozzászólás
Drága Linglin!
De örülök, hogy újra itt vagy! Érdekes ez a prózavers-féle, nagyon hangulatos, érzem a lüktetését, ritmusát, én hagyományos versformában is el tudnám képzelni. A megszemélyesítéseid "szöszmötöl a béke", "szökell a kacagás" meg szuperek!
Gyere gyakrabban!
Üdv,
Poppy
Gyönyörűen fogalmaztál, de én is szívesen látnám versformában, olyan költői az egész, hogy megérné rímekbe szedni. 🙂
Ötös, nagyon szép!
Üdvözöl:
Réka
Nekem is nagyon tetszik! Olvastam a többi írásodat is, azok is a kedvenceim közé tartoznak; tényleg jó lenne, ha gyakrabban jönnél!
Üdv: barackvirág
Itt, Erdélyben ilyenek a reggelek.Csak be kell szippantani, s vele részegülni.