Kavalkád

Halkan vacog csend magába’,
gallérját felgyűri, ha fázna,
csillagot sző az megfogan,
éj épül, falazza alkonyhang.
Laza, laza, laza tályog,
kifakad és megbocsátok,
érdemben és érdem nélkül,
könnyem szárad kinn a szérűn.
Hangya parkol az ágy alatt,
szemenszedett vak gondolat,
ha elcsúszol, majd talpra állsz,
te leszel a legnagyobb sztár,
Mikulás majd, Karácsonykor
a kormos kéményben tombol.
Fején rezeg ócska sapka,
berúgik majd pirkadatra,
tejes rumba áztatott keksz,
csak a munka, egy grammnyi szex.
Kiváltságos királyoknak
az asztaluk majd megroggyan,
tele bendő, tele puttony,
erről nekem nem kell tudnom.
Világvége, virágeső,
vár engemet a temető,
sírva vígad, aki magyar,
az anyaföld majd rám tapad.
Betakar vén, rezgő nyárfa,
rezgő nyárfa a határba’,
búsúl erdő, búsúl mező,
rám hullik a virágeső.