Kegyes halál

Havas táj, zord mezők.
Egy kisgyermek szalad könnyei elől.
Ő nem akar, neki nem szabad sírni,
Hisz mit szól az édesanyja, ha most látni véli.

Csak szaladt, szaladt a kis árva,
De legyőzte ereje hiánya.
A fáradtságtól fel-felbotlott,
S a könnyekkel feladta a harcot.

Hóba temette csöppnyi arcát,
Hallotta édesanyja kacagását,
Érezte végigsimítja gondos keze,
Amelytől álomba merült megannyi este.

De nem tartott soká e csodás pillanat,
Mert a kegyetlen élet mást akart.
Akarta a gyermeket szenvedni látni
És képes volt e rövid boldogság útjába állni.

Immár a gyermek szeme elől
Eltűnt mosolya annak, ki legjobban szerette őt.
Helyette látta őt a kínok kínjában,
Látta édesanyját a haláltusában.

Látta az utolsó perceket,
Melyet az ég vele lenni engedett.
Látta, ahogy közeledik az autó végzetes sebességgel,
De nem tudott, pedig mozdulni próbált minden erejével.

Felharsant az édesanya hangja
Fájdalmasan sikoltva:
„A lányomat nem hagyom meghalni!
Magamat fogom érte adni!”

Elindult az édesanya, szinte repült.
A lányáért harcolt, félelmet nem érzett ott belül.
Fékcsikorgás, tompa zajok,
S az édesanya a földre hanyatlott.

Nehezen emelte föl sajgó fejét:
Kicsikéje vajon él-e még?
Ó, igen most még megvédte,
Hisz a fehér zsiguli csak őt érte.

S a gyermek, ki remegett az ijedségtől,
Kisszíve megremegett édesanyja gyötrődő tekintetétől.
Vérben úszó, összetört testétől,
Aggódó, zöld szemeitől.

Az autóból most kiszállt a gyilkos,
S ő tudta ismeri az arcot.
Tudta, találkozott már vele;
Az Ő keze által halt meg édes kistestvére.

És most újból itt van, hogy bizonyítsa:
Ha egy is a vér, Ő még nem lesz az apja.
S nem bocsátja meg néki soha,
Hogy születésével eltávolodott tőle asszonya!

S annyi év után a gyermek megértette anyját,
Miért kellett úgy élniük, mint kalitkába zárt madár:
Félt az apja szörnyű haragjától,
Félt élete második kudarcától.

S az ártatlan gyermeki szívben ismeretlen érzés vert tanyát:
Nem tudott mást, mint gyűlölni az apját.
S az anya, ki ily bosszúvágyat még nem látott gyermeke szemében,
Elállta útját véres kezével.

A férfi, ki látta szerelmét haldoklani,
Remegő ajakkal így szóla: „Sose akartalak bántani!
Én mindig mondtam: nem kell nekünk gyerek!
Hisz tudtam: egy egész világot tönkretesz!”

Az asszony átölelte zokogó gyermekét,
Éles pillantással illette meg férjét.
A férfi gyenge volt, a pillantást nem állta,
Autójával elszáguldott messze a világba.

Ketten voltak hát: anya és gyermeke,
Az úton feküdtek egymást ölelve.
Hiába küzdött az anya az életbe maradásért,
Ezt már nem tudta megtenni kislányáért.

„Istenem csak addig hagyj maradnom,
Míg gyermekem biztonságban tudom!
Te tudod, milyen, ha szenved a fiad!
Kicsi még, hogy ily kereszted adj!”

„Anyácskám! Édes anyácskám!
Kérlek, ne hagyj itt árván!”
„De ha maradni nem tudsz, menned kell,
Szépen kérlek, engem is vigyél el!”

Az asszonynak könnyben ázott arca,
Úgy érezte második gyermekét is cserbenhagyja.
Az utolsó szavak, mik ajkát elhagyták
A gyermeket az örök együttlétről biztosították.

A leány felemelte fejét,
Könnyebbnek érezte szívét.
Már nem félt, tudta: nem lehet baja,
Hisz itt van véle láthatatlan édesanyja.

Itt van vele, s nem hagyja el többé soha,
Könnyben ázott megfagyott arca.
Üveges szeme szinte mosolygott,
Amikor szíve egy utolsót dobogott.

Meglátta anyukát fénnyel övezve,
S elindultak egymást ölelve.
Oda, ahol nincs több félelem,
S nem érheti több apai sérelem.