Képíró

Gondolta, ideje végre megírni önmagát,
más portrét többé úgysem ír már.
Végül is döntött, berendezte hát
azt a műterem-szobát,
bútorok nélkül, tükrökkel felszerelve,
hogy lássa végre mezítelen magát,
kíváncsi volt, ki is ő voltaképpen.
Levetkezett hát, ruháit összehajtva,
tette gondosan egyik sarokba.
És nézte, csak sokáig, sok napig
magát a tükrös fényben.
Nézte, bámulta önmagát, sokszor hajnalig.
Nézte magát, ahogy Mr. Gwyn nézte modelljét
abban a Baricco regényben,
tükrös szobájú csoda-fényben.
De! Mielőtt zavarba jönne bárki,
Ő nem saját testére volt kíváncsi,
Ismerte jól azt.
Gondolta, ha „úgy” nézi magát sokáig,
Megtudja, hogy odabenn mi lakik,
Gondolta megírja „azt” a történetet –
ma már csak emlék – mikor szerették,
és amikor, ő is, de nagyon rosszul szeretett.
Csak nagyon fájt!
Reménykedett, hogy talán,
hogy hátha!
Azután kialudt az utolsó,
a tizennyolcadik lámpa.
Reménykedett.
Gondolta, tán lesznek még új történetek!
De más történet nem jutott eszébe,
Ahogy kialudt az utolsó lámpa,
a zene elhallgatott.
Néki egy történet jutott csak,
azt megírta.
végül belátta: „magam vagyok”.
Belátta végül aztán
üresen maradnak már
azok összes,
szánnivalón üres noteszlapok.
Csomagolt hát,
az ajtón meg valaki kopogott,
aztán a Semmi lassan, halkan benyitott.

Szedelőzködött, gyorsan,
kapkodva öltözött,
menekült már,
mert nagyon fázott,
a nap odakinn, vakítón sütött,
szemét karistolta,
majd megvakult a fénytől,
és fázott,
valaki költözött, ő meg
keresett, ócskásnál
kedves, rossz télikabátot,
felöltötte, de azért nagyon fázott.

és tök szánalom volt.