Évekbe telt elfogadnom, hogy
csak a gondolataimban vagy
narancsszínű varázslat,
hogy bár te játszottál a képzeletemmel,
én nem adtam neked egy álmot sem,
pillangók is csak az én kertemben
repkedtek, a tiedben legfeljebb
molylepkék szálltak éjszaka,
hogy a színed sem olyan vibráló,
mint az éjjeli szentjánosbogarak
tánca az erdő fái alatt…
S, hogy végre megértettem,
hiába írok rólad ezerszer, ez nem is
te vagy, nem is a lényedről szól,
csak az én lélek álmaim örökös
végtelen körforgásáról, mi
örökké fénnyel vonja be emléked
még akkor is, mikor az már
hamuszürke porként
hullik tenyerembe.
Elfogadtam…de a képzeletnek
ki szabhat határt, ki zárhatja azt
börtönbe, ki parancsolhat megálljt?
Talán egy másik életben
majd a te kertedben nőnek
lepkehívogató vadrózsáim, mik
soha nem múló vérző sebet
vájnak tenyeredbe.
3 hozzászólás
Szia Hayal,
Érdekes képekbe zártad az idealizálás folyamatát, majd végül a teljes kiábrándulást. (Ha jól értettem a versed.) A kezdeti lepkekönnyű sorokat végül egy keserédes bosszúvágy zárja. Jól átadod ezeket az egymásba érő, hullámzó érzelmeket.
Üdv: Ginko
Igen jol ertetted:-) örülök, hogy itt jartal!
“pillangók is csak az én kertemben
repkedtek, a tiedben legfeljebb
molylepkék szálltak éjszaka,”
Ilyen a szerelem, felruházzuk a szerelmünket olyan tulajdonságokkal, melyekkel nem is rendelkeznek, mi szeretnénk, ha olyanok lennének.
Szeretettel jártam nálad: Rita 🙂