Képzelet

Életre kel egy dia, indul egy film, a képzelet
világába hajtom fejem, s belemerészkedem
az éjszaka csendjébe, Veled. Fehér a nappalok
tisztasága, a fekete az éjeké, hallgatok mögé
egy zenét, s két karom tárul Feléd. Színes alkonyat,
bíborruhás sóhaj, mely mélyről felszakad, kergeti
a képeket, s a nyugtalan álmokat. Szárnyal minden
bennem, mint madárnak felszálló tollai, röppen
a pillanat, s sajog bennem a kín. Mert nem érlek el.
Csak átvált minden, mint a parázs amikor éled,
Egy képzelet csupán, s talán nem is élek?
Vinném, de úgy suhan, elérhetetlen, hisz képzelet
Nincs tér, sem idő, hogy vétkezzem Veled.
Lassan elmúlik, s közben moccanok, aléltan
fekszem, s csupán Rád gondolok. Megáll a film
egy kép ami marad, ezt viszem magammal, s a
hajnal amikor kopogtat ébredek, nincs semmi
már az éjből, csupán egy elmosódott képzelet.