Keresem

ujjam csuklómra szorítom, pulzál.
vörös…
már nem mozdul…

s mégis az ő arcára fagyott sikoly,
mikor
szívébe szaladt a kés.
nekem csupán egy döfés.

a tükörben magamra nézve
nem zavar, de tudom, hogy kéne,
hogy kezemre már lassan rászárad a vér,
körben is vörösen telített a tér…

de arcomon mozdulatlan minden izom.
ölni nekem annyira érdekes, mint ha iszom.
vajon most mi vagyok szerinte? kegyetlen?

a kívülállás az egyetlen,
mit valaha… "éreztem"?
most akkor én vétkeztem?

szemében vád ül. én is érezni akarom,
– Add nekem! – felé nyújtom karom,
s elfog egy dobbanásnyi remény.
Kivágom a szívét: az enyém!

Megszereztem.
Most már…

Nekem is van szívem.