Ha szivemet bánat marja,
Bort,pirosat az asztalra!
Gyorsan hozzad a kancsókat
Zavarjuk el bánatunkat.
A székely legény mindig nevet
Pedig szive fáj eleget.
Szivén hordja szolga sorsát
Borral gyógyitja fájdalmát.
Rabok vagyunk oly régota
Kezünk,lábunk megbéklyózva.
Te nehéz bilincs,még meddig türjünk,
Láncra kötve még meddig éljünk?
Nehéz kérdés s nincs felelet
Rabszolgának szült az élet.
Más az úra szép hazánknak
Ezért mar,rág szét a bánat.
Hát felejtsük el szivünk búját,
Töltsd azt a bort ,az angyalát!
E piros borból remény szálljon,
Ez árva nép is harcba álljon!
3 hozzászólás
Kedves Székelyke!
Üdvözlöm Petőfi-s soraidat!
Valóban feltárod a székelyek “rab” sorsát. Jó lett, gratula!
Hiába a béklyó, ha szabad a szellem! Egy másik, szabad szellemű székely.
Üdvözöllek, Katalin