Már suhogott is a vessző
nem ismertem anyám arcára
a ráncokat kisimította a merev düh
iskolai hátitáskám mustársárga
könnyeket hullatott az árva
kopott hokedlin a mázas gáztűzhely
csillogó tisztasága mellett
feküdtem a sarokban bordó-kék
jeges kőlapok égették bőröm
soha nem fárad el gondoltam
de gyengültek a suhintások
szoros ujjaim apró résén lestem
kimerült anyámra túléltem…ismét…
8 hozzászólás
Szívfájdító és jó vers. Egy olyan helyzetkép, ami gyerekként ivódik az emberbe.
Üdv: Kati
Köszönöm Kati! Mély ivódás és vívódás.
❤
Kedves Edit!
Nagyon szomorú verset hoztál, remek formában.
Szeretettel gratulálok,
Ica
Nagyon köszönöm Ica kedves! ❤🌹
Szia Edit!
Megrázó vers, súlyos mondanivalóval. Ilyenektől kinyílik a bicska a zsebemben.
Nagyon jól összefoglaltad, szinte érezni a testi-lelki szenvedést. Csak remélni merem, hogy nem közvetlen "élmény", még ha első személyben írtad is.
A zárás még nagyobbat üt, mint az egész vers maga.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Szeretettel: Kankalin
Kankalin köszönöm!
Remélni tudom én is, hogy nem személyes élményem, pedig…..de.
❤❤❤
Érdekes vers ez Edit, és megérint engem is…Anyám "poroszos" stílusban nevelt…előbb a pofon aztán volt idő tisztázni, hogy megérdemeltem-e.
Furcsa elv ez. És nem hatásos, csak félelmet kelt.
Látom a DOKK-on Te is megkínlódsz a kritikákkal, ne vedd őket túl komolyan.
üdv
– i –
Kedves Edit!
Nekem ez borzasztó, ha igaz. Elképzelni sem tudom, milyen anya lehet az, aki
a kicsi gyermekét megveri… Ha az ilyen kitudódik, ha nem is jó, de jobb, ha
tőle elviszik a gyermekét, vagy legalább megbüntetik.
Ahogy újra elolvastam, még rettenetesebbnek tűnt elém.
Ilyen lehetséges?
Börtönbe csuknám, és ugyanazt tenném vele, amit ő tett a kicsi gyermekével…
Annyira rémálom előttem, hogy reszketek, nehogy eszembe jusson, mert akkor
nem fogok aludni.
Nem tudok innen elszakadni…