Kétely

Mint egy felhő,
mely ezer titkot rejt:
lehetek bárány,
vagy vad ítélet.
Titkok tarsolyából
mi kúszik,
felhő csücskén
mi fodrozódik?
Gyűrt ráncában kuporgó
lelkem kétely marja,
szándék, akarat?
Vagy csupán hiú vágy?
Kimondani:
elénekelni vad,
zengő dalban
a kimondhatatlant?
Madaramra bízzam,
hullajtsa önvádjaim,
miközben
kishitűségem oszlopára
kacagva kitűzöm magam:
gúnynak, kárörvendőnek,
bennem nem hívőnek?
Kérjem? Öleljen ölbe,
csőrével etessen,
harmatnak cseppjével
itassa lelkem,
szellővel simítson,
dalával vidítson,
repülni tanítson!
Gondolatnak szárnyán
építeni vágyat,
szép szóknak határán
gondolni bátrat,
magasba szállni
és áldást várni.
Kinek mondjam,
kitől kérdjem,
ha lelkem reszketve
vágymadarát
hívja csak egyre,
merre az út, merre?