Egyetlenegy kérdés kínoz,
kételkedő érzemény.
"Szeret e még a kedvesem?"
Halk szellőtől kérdem én.
Megmondhatná a nagy folyó,
enyém e még az a lány?
Akinek száz virág nyílik
áldott léptei nyomán.
Kérdjem én a hajnal ajkát,
súgja meg e titkot még,
De ha mégis néma marad,
ki mondja meg, tán az ég?
A mennydörgés, felhők ormán
lehet nemet mond nekem.
Villámokkal sújt le engem
egy elmúló szerelem.
Vagy talán az éjszakába
kiáltja egy csúf madár.
Elmúlt már az ő szerelme,
abban bízni… jaj de kár!
Ám meglehet a fényes nap
majd világgá kürtöli.
Én vagyok a boldogsága,
soha nem kell más neki!
Mégis az lenne a legjobb,
Hogyha tőle hallanám.
Gyönyörűszép kedvesemnek,
tisztán csengő, halk szaván…
"Örökké szeretlek téged,
ne bántson e gondolat.
Amely kételyt ébreszt benned,
én vigyázom sorsodat!"
Ugye így lesz! Ugye szeretsz?
Láthatod csillog szemem.
Már tudom mily édes érzés
a könnybe lábadt szerelem.