Kitakarlak, betakarlak,
hozzád bújom, ezt akartad,
forrón csendül selyem tükre,
éj zenéje bele gyűrve.
Csiporog belőlem a szó,
azt mondod, hogy nekem való,
hajnal hasad, hasa dagad,
Nap sugara dalra fakad.
Szeretem, ha kedved felcsap,
szeretem, ha daccal hallgatsz,
öledben a békét lelem,
legyél nekem, óh Istenem !
Persze, semmi nem köt ide,
mondja szónak bedőlt hite,
hívhat móka, szoknya korca,
tiéd lehet döntés foltja.
Amíg világ úgyis akad,
ki nem maga ura marad,
végső óra eljön érte
maga előtt hullik térdre.
2 hozzászólás
Mikszáth a műveiben sok-sok önző figurát felvonultatott, akik így-úgy, sokféleképp voltak önzőek. Gyermekkoromban úgy hittem, a XIX. század világa jóval erkölcsösebb és tisztább volt a mainál. Azután tanulmányaim felnyitották a szemem, és kiderült, hogy alig, sőt semmiben nem különbözött e téren, és ennek megismerésében épp Mikszáthnak jutott jelentős szerep a maga újszerű, realisztikus őszinteségével.
Ma él egy jelszó, amelyet mindenki érvényesnek tekint önmagára nézve, míg másoktól – sőt, leginkább a másiktól – zokon vesz: "jogom van a boldogsághoz". Nos, kevés alanyi jogon kiosztott jogosítvány okozott még annyi fájdalmat és kétségbeesést, mint ez a ön-felmentő-jelszó.
A versed jó, tetszik, Vágó István után szabadon: "van benne valami".
Szeretettel: Laca 🙂
Köszönöm, Laca!
Azt gondolom, értem mit szerettél volna közölni.
Köszönöm értő figyelmedet.
Örülök, hogy tetszett.
Rám nagy hatással volt ez a darab, pont az erkölcsi dilemmák miatt, érintett mélyen.
Szeretettel: Edit