vad és szemtelen nyargalással
sutba löknek a másodpercek
hullámhátakon siklik szárnyal
éter-homályba az a pár dal
mitől tollam papíron serceg,
ami megmarad ami rám vall
amit írtam az öröklétnek,
zsákjába nem dugand feledés,
talán mózes-kosárba térek
habjain a kháron-vizének
de tömjénes tábla-szentelés
a feledéstől úgyse véd meg
1 hozzászólás
Kedves Mózes!
Érdekes, ahogyan bibliai és mitológiai elemek keverednek versedben. Az elmúlástó és a feledéstől semmi sem véd meg – ezt sugallják soraid. Mégis úgy élünk, mintha nem így volna; alkotunk, létrehozunk, örökül hagyunk. Az ember ellentmondásos lény, ahogyan ellentmondásos maga az élet is.
Üdvözlettel: Laca