Kinek köszönjük?

Létezésbe forrt minden
e világon!
Mindenek reménye
öltöztette
ünneplőjébe e létet, áldva

kezét annak,
ki ezt tette. Kedvessé lett
minden hajnal, mikben
éled egy új nap
szövettetése, még
sokszor álmain e csodának,

mit életnek
nevezünk. S ez az élet hirdeti
gyönyörűségét azoknak
a kezeknek, mik

tettek csillagokat az égre,
mik örök reménnyel
ragyognak át a századoknak
fénylő útjain, zengeni
korszakok felé csillogást, túl
az időn. Túl ennek

a rabságnyi világnak, ahol
élsz, s élünk mint
rabok, harmóniát ember
emberrel alig lelve, ölelve
kivagyiságot.

Mert a legtöbb valaki akar
lenni, Istennek az Őt
megillető dicsőséget meg
nem adni. Pedig

mondd! Mit hoztunk e világra
magunkkal? Semmink
nem volt, csupán az életünk,
csupán a jajongás volt
örjöngőn
velünk, amikor születtünk!

S anyáink ölelő
karjait ki adta nekünk, kinek
köszönjük őket
-kik fogadtak- a minket

ölelőket!? Kinek
köszönjük, hogy lettünk akik
vagyunk, hogy
lehetünk e létnek részei,
hogy láthatunk
nem csak szemekkel, hanem

reményekkel is túl
az éveken!?
Túl a csillagokon, túl minden
messzeségen,
hol jósággá

nemesül a létezés bele az
örök jövendőbe.
Bele oda, abba a szívbe, hol
lakik a Te
éned, aki vagy és aki lehetsz,
de soha nem önmagad,

mert önmagától
soha semmi sincs,
csupán az, ki mindeneket
teremtett, kinek
élete van önmagában. Aki

téged oly nagyon szeretett,
hogy kezedbe
tette a Te féltett élted.

Akinek remény minden szava,
ki dicsőség egymaga,
Ő az Isten, s a neve Jehova.