Az első lámpák fénye sír a havas utcán,
érzem megöl és felfal ez a tél,
a szálló hó ólomsúllyal nehezedik rám,
oly idegen ez a táj, s ez a tér…
Kékség nélküli hideg szürkét fú a gyár ma,
fázva jár udvarán néhány melós,
az agyarát rejtő sanda, bősz izmus mára
csak jelmondat, ázott folt a falon…
A munkásosztály elmúlt, vagy meghalt útközben,
vagy csak rájött, hogy rossz úton halad,
vagy csak jól megérdemelt szabadságra ment el,
s csodálkozni fog ha visszajön majd…
A kőbányai hajnal télen halálos,
kutya keresgél kaját kukába',
a prolik sorsa fáj, ezért sír a fél város,
– árva gyereknek magányos álma.
Nem, én itt soha nem jártam iskolába,
barátok, szavak, ki emlékszik már…
s nem bizonyult igaznak mikre tanítottak,
csak magam vagyok, s nincs ki haza vár
2 hozzászólás
Szia András! 🙂
Először nem értettem, miért éppen Kőbánya, aztán megvilágosodtam: nem éppen a kedvenc helyed, ráadásul némi ütős jelkép is.
Ha kekeckedni akarnék, akkor a 2. vsz. 2. és 4. sorának rímcsengései…
Nem fogok kekeckedni, mert elég rendesen beletetted a versbe mindazt, amit nem csak Kőbányán élnek, hanem máshol is. Jómagam is a bőrömön érzek ezt-azt, elég rendesen fáj.
Én is magyar vagyok.
A záró sor letaglózott, mert nem egyéni érzést takar.
Szeretettel: Kankalin
Kedves András!
Igazságokat rögzítettél vesedben. Utolsóelőtti versszak utolsóelőtti sora nagy történelmi igazság. De sajnos, nem csak a "a prolik sorsa fáj, ezért sír a fél város", hanem az egész országra érvényes ez az igazság. Nem tudom, hogy fognak ezzel elszámolni a ma felelősei… Szomorúság csendül ki versednek különösen végső szavaiból.
Együttérzek Veled!
Kata