Kóborló

Indulás előtt szigorú falatokat eszem.
A vonaton úgy bámulok ki az ablakon,
mintha lenne mit nézni,
de a lényeg nem a látásban van.
A gyaloglásban tervezett céltalanság lapul,
arckifejezésem pontatlan.
Metrón a pajzsként szolgáló újságok mögött
úgy teszek mintha olvasnék,
a hírek semmint nem mondanak nekem.
Az ifjúsági park öreg hajléktalanjaitól koldulok,
zsebemben a fémpénz csörgése zavaró lehet.
A pogácsaárus haragja elől messze megyek,
az újjáépített templom gótikus tornya megfélemlít.
Ha kutya volnék, egyszerűen odamennék valakihez
(veszett gondolatok csaholása)
Hirtelen elfelejtem az arcom,
felszívódik rólam minden emlék,
a tükröződő felületek elhomályosodnak.
Néha a padra is leülök,
mentükben csak a kisgyermekek néznek rám.
Mikor visszafordulok, eszembe jut, milyen jó is lenne eltévedni.
A túloldalon baktató embert talán ugyanúgy hívják, mint engem,
hiszen az is előfordulhat.
A vonaton mellém ül valaki, ezért kifele nézek,
de már sötét van, az ablakon tükröződve is csak őt látom.