Vajon ki fogja most kezébe
a lelkeink vad ostorát,
ki az, hogy így halunk meg érte,
fogadva el, ma nincs tovább,
kiért a kín, amelyre lágyan,
közelgve jő a virradat,
de annak ócska tarsolyában,
csupán komor telünk fakad?
Fejünk kinek hajol ma újra
a bárd alá megalkuvón,
ki dönti álmaink halomba
megannyi balga hajnalon,
ki fojtja meg szelíd jövőnket,
a bendejét ki tömte meg,
mutatva minden éhezőnek,
tiéd csupán a rettenet?
De nem lehet ki másra fogni,
magunk vagyunk a bűnösök,
mi hagytuk elhatalmasodni
a mételyét magunk között,
s viseljük ím e kórt azóta,
amelynek ég a láza bent,
nem is maradt talán tudója,
ki az, ki ily botort ma ment?