csak egyetlen egyszer érinthetném szíved, –
s közelebb engednél magadhoz már végre,
oly' közel, hogy fájjon, ha tán elveszíted
azt, mit szentként őrzöl lélek-lakat alatt, s
kendőzöd, miként zörgő avart hó-suba; –
és félsz, annyira félsz magadat megnyitni…
mert eddig senkihez sem szólt az a csuda,
mely ott rejtve benned most tanul beszélni;
szerelmes, érzelmes hangzókat gyakorol, –
közben tágra nyitott pupillákkal eszmél…
hiszen sosem látott messzeségbe sodor,
s mégis közelebb érsz mindig a Nagy Úton,
amin mögötted én boldog társ-magányban
megyek, abban bízva: egyszer észreveszel,
egyszer hátranézel, …biztosan…elszántan. –
4 hozzászólás
Kedves Éva !
Megkapó és gyönyörű ez a versed, csodaszépek a képek, a rímek nagyon jól "ülnek".
Élvezettel olvastam.
Szeretettel gratulálok : Zsu
Kedves Zsu!
Örömmel hallom, hogy kedvedre volt e kis "művem". Nagyon szépen köszönöm a látogatást és a hozzászólást. Szeretettel. Éva
Kedves Évi!
Talán a legrosszabb a társas magány. Remélem mihamarabb megnyílik neked.
Tetszett a versed. Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ica!
Ez nem egy mostani keletű érzés szavakba-öntése, inkább…emlékből sarjadzott. 🙂
Ám nagyon szépen köszönöm figyelmedet, megtisztelő hozzám-szólásodat.
Szeretettel. Éva