tátongó üreg, melyből eltűntek
a színek. Hiába, égalján pirkadat fényei,
lelkemben nincs semmi, mi e fényt tükrözi.
Elvásott a nyáron belőlem az élet,
nagy akarás íjába feszült be testem,
fájdalmaim szétmorzsolták lelkem,
s maradtam kikopva, csak a testem.
Istenem, szánj meg, kegyelmezz!
Ily lélekkel élnem nem lehet!
Add még egyszer vissza a fényt,
reményt, hogy megint legyek Én!
Elkopnak mellőlem, kiket szeretek,
elvezérli őket jó sorsuk másfele,
mindenik viszi darabját lelkemből,
fájón adja magát, tiszta szeretetből.
Agyamban tompa köd, egyre csak kutatok,
hová lettetek míves gondolatok?
Nem kapom fel fejem csácsogó madárra,
nem vetem szememet már a napsugárra.
Lélekfámról sárgán levelek peregnek:
– ősz van már lelkemben -.
Gyengülő látásom tán nem engedi,
hogy lássam – avar alatt élet lakik -?
Istenem! Mi szándékod velem,
mit érlelsz rejtve, mely ily gyötrelem?
Felhő csücskében kuporgó szívem
esdekelve vár – észlelni jelet -,
kérlek Uram, segítsd fel lelkemet!
6 hozzászólás
Szia Zsuzsi!
Ismerős számomra is az a mély űr a mellkasom közepén, bár talán más úton, más okból, más ként, mégis értem valahol… Remélem ráébredsz: soha nincs késő, lelkünk fája örökzöld, s ha valaki hiánya sóvárgást kelt benned, inkább elkezdesz örülni annak, ami velük volt: szépnek, élményeknek, és később megérthető, építő történéseknek, kalandoknak, amelyek talán fájnak, amikor zajlanak… Örülni, szeretni, megújulni soha sem késő! 🙂 Nekem körülbelül 9 éve, hogy minden nap ajándék, s mivel elfelejtettem, egy szép hajnalban, épp csak a miheztartés végett elütöttek, a jármőben több kár keletkezett, mint bennem… Egyetlen lépésen, egy kósza látomáson, és egy mégis inkább kukába dobott, mint zsebre gyűrt szemeteszacsón múlott, hogy nem egy lépéssel jártam akkor előrébb, mert akkor bizony nem úsztam volna meg karcolás nélkül a találkozást. Már maga az is öröm, hogy vagyunk… Hogy mi veled Isten szándéka? … Azt sajnos nem tudom, minden, mit erre írnék, …
… döjfösködés lenne nevében bármit írnom… Talán azt, hogy örülj, hogy lássd a szépet, ami körülvesz… Az élet csodálatos történések sorozata egy mesés háttérrel, környezetben… Ennek megélése (hálával, vagy teherként) az a saját döntésünk… Ám persze van, amikor az a helyes, ha megéljük a fájdalmat.
Köszönöm, hogy olvashattalak!
Szeretettel: Gabe
Kedves Gabe!
Szívből köszönöm megtisztelő látogatásod versemnél és vígaszt nyújtó szavaidat, melyet saját történeteden keresztül adtál át nekem. Igen ez a versem két éve íródott, akkor nagyon nehezen éltem meg a napokat, de mindig hittem és hiszem, hogy minden jelentéssel bír, mindenből tanulnunk kell, és valóban úgy élni, hogy minden nap ajándék. Már egy kis ideje ezen az úton járok, nem mondom, hogy felhőtlen, de céllal teli és ez fényt sugároz az embernek. Nagyon szépen köszönöm az időt, amit szántál rám, és a szeretetet, mely sugárzik szavaidból. Köszönöm, hogy olvastál! Tisztelő szeretettel: Zsuzsa
Örülök, ha jobban vagy, s szebbnek látod a világot már, mint a versed keletkezésének idején! Ajándék az is, ha ki tudjuk írni magunkból az efféléket: ha nevet adsz a fájdalmadnak, félelmednek, talán mert nem is tűnik súlyosabbnak, mint amilyen valójában!
Szeretettel: Gabe
Kedves Zsuzsa!
Vannak ilyen időszakok az életünkben, amikor nem találjuk a helyünket. A könyörgésed biztosan meghallgatásra talált. Kívánom szeretettel: Ica
Drága Icám! Bocsáss meg, amiért ilyen nagyon megvárakoztattalak a válaszommal, de nem voltam gépközelben. Nagyon szépen köszönöm, hogy mindig figyelemmel kísérsz. szívből köszönöm szép szavaid! szeretettel: Zsuzsa