Kopár pusztaság, élet a neved

Álmot láttam az éjjel.
Két rigó nagy kéjjel
Körözött a zöld fák mögött,
A fénylő napsugarak között.
Egyik leszállott a fa ágára,
Majd mellé reppent párja.

A szerelmespár csivitelt,
A nőstény és a kiszemelt
Ősszebújva trillázott,
Így még soha nem imádott.

Eközben két vörös szempár
Bokrok közül mindent lát,
De a kettő nem érezte,
Ez lesz egyiknek a veszte.

Hirtelen a bokorból
Mint láng a pokolból,
Röppent ki egy sólyom,
S felkapta a forrón
Sütő nap fényében
Fürdő hímet, s kéjesen
Sikoltott. Az átkozott,
Ahogy jött, távozott,
Nem hagyva maga mögött
Csak bút, kopárságot, dögöt.

A nőstény felrőppent,
De mire elszökkent
A faágtól, a madár
Már mindenen túl járt.
Párját megpróbálta még
Utoljára hívni, csak még
Egyszer látná az égen röpülni.

Leszállott az este, s az anya
Szomorúan fiókáihoz szállott haza.
Többé nem hallott párjáról, számára
Nem volt már ír a világ halálos bajára.
Teltek el napok, hetek, hónapok,
Egy sikoltás, annyit nem hallatott.
Mert számára már csak kopár a Föld,
Soha többé vonzó, élő, többé nem zöld.
A napok lassan teltek, Az éjszakák álmatlanok,
A kiszáradt földben feküdt egy halott.
Egyszer szeretett valakit, viszontszerették,
A gyermekeit is talán már felnevelték.
Most egy törött szív áll a tövisekkel szemben,
Megtépték ugyan, de nem hagyják el, nem.

Évek teltek el némán, fájón,
Mikor a nőstény átreppent egy hágón,
Puska dördült, a világ elsötétedett,
Nem érte már meg a következő telet.
Megérte viszont azt a pillanatot,
Mikor jótevője beléharapott,
Gazdájához vitte, hol nyugton maradhatott.
Fájó percek jöttek, maradtak örökké,
Az édes nedű lelkének, édesebb, mint a vér.
A fák kihajtottak, a mező virágba borult,
Új lélek röpült a holtak világában, fájdalom múlt.

Újra vígan dalol az égen a madár.
Fájdalom az élet, megváltás a halál,
Ha így kell élnem, el is hiszem talán.