Kör

A csendes éjszakába hangok hatolnak,
Fülem verik, hangosan kopognak.
Minden, mi félelem bennem lakik,
Egyszer csak előbúvik.
Alakok somfordálnak félig nyitott
Ajtóm puha árnyékában,
S csak a karkötők halk hangja
Az egyetlen, mi megnyugtathat.
De a szokott halk hang is koppan már,
A félelem szinte sebet váj,
Nem tudom, mi történik,
Csak hogy a hang megrémít.
Sikoltanék a bogaras éjszakába,
Fel egyenesen a Holdra,
Felébresztenék minden holtat,
Jöjjenek a hajnalra,
De már ellopták a hangomat.
Némán várom a sorsomat,
Az igaznak vélt valótlant,
S merem remélni, hogy fent,
A magasban lakik a szent,
Ki szárny alá venne egyszer.
Mert a sátán engem is kísértett,
De háromszor ellenálltam,
Nem volt már elég neki, negyedikre
Megölt minden ártatlant.
Én vagyok csak, s ő az éjszakában.
Ha nem ő, megöl a bánat…
Gyere, kérlek, karold át a vállam!
Már nem hiszek semmit, nem remélek
Igaz ígéretet, de talán,
Mindenhol jobb, mint itt.
Kérlek, gyere! Ölelj át!
Hadd ne halljam az éjszaka
Keserűen hívó halk dalát!
Csak Te hiányzol nekem,
Veled a félelem, szerelem!