Hűs tisztáson,
Kies tájon
Áll egy meggyfa józanul.
Sima kérge
Alatt férge
Pusztul mélán, szótlanul.
Nap melege,
Szél ereje
Simogatja nyomtalan,
Gyökere mély,
Szíve kevély,
Teste, lelke hontalan.
Kusza ágra,
Vad lombjára
Kapaszkodik gyermekhad,
Bőre veres,
Szögegyenes,
Szikár, akár derekad.
Fel az égbe,
A kékségbe,
Nem tekint ő máshova,
Aki él még,
S remél még,
Számára csak mostoha.
Egy nap aztán
Lepillantván
Tündérleány érkezett,
Arany haja,
Rózsa ajka
Vad csókokkal mérgezett.
Poros szíve nagyot dobban,
Hószín virág nyílik ágán,
Vörös kérge lángra lobban,
Napfény játszik vad virágán.
Ám a tündér
Haján a dér,
S szívén a jég megfagyott,
Továbblépdel,
Száll a széllel,
Nem mond búcsú-szózatot.
Nem néz hátra
A meggyfára,
Ki csak áll ott csendesen:
Szíve hasad,
Vére apad,
Lombja szárad szüntelen.
Kegyes halál
Csak reá vár,
Ellepi a korhadás,
Hóból lepel
Fagyot lehel,
Messze már az olvadás.
4 hozzászólás
Nekem ez a versszak tetszett a legjobban “Poros szíve nagyot dobban,/Hószín virág nyílik ágán,/Vörös kérge lángra lobban,/Napfény játszik vad virágán.”. Meglepő volt, hogy ilyen, szinte gyerekvershez illő stílusban írtál egy kicsit inkább felnőtteknek szóló “dalt”. Talán néhol egy-két szót megváltoztatnék, de összességében nagyon tetszett.
Szia csillagom!
Huh, engem ez nagyon megfogott…szépek a képek, élénkek a színek, köszönöm! csak kár azért a meggyfáért…Hogy közönyben elkorhad, szívée már nem olvad…
Puszillak
Köszi nektek, örülök, hogy tetszett:)
Ügyes, főleg a kezdő versszakok; jó a ritmusa.
és hát tényleg "lelombozó" az ember számára a
közöny. Én gyűlölöm is rendesen!
Mert mindenkiben és mindenben van valami, ami érdemes
a megismerésre, ami jó, ami szép, ami pozitív.
Csak az önző ember lehet teljesen közönyös.
Gratula
Szirom