Kőröndi éj

KŐRÖNDI ÉJ

Belvárosra leszakad az est,
éji álmát alussza Budapest.
Szürke hajnalon az utcán amott,
egy-egy árva lámpa pislogott.

Bajza utca csendes zugában
nem lehet semmit hallani,
s nem merek én sem
e meghitt csendben szólIani.

Egyedül mentem a kis utcán,
ingem, gatyám volt koszos,
olyan voltam, mint egy rongy,
mely pince szagtól dohos.

Üveg esett ki a kezemből,
jaj, mivé lettem emberek,
túloldalon, a játszótéren
felsírt egy csöpp kisgyerek.

Talán magamat láttam én
a mászókák között,
múltam visszatért,
emlékhajóm kikötött.

Tűnődve bandukoltam,
s előbújt egy ósdi ének,
utca tűnt el csendben,
elmentem innen régen.

Aztán jött egy leány,
gyönyörü volt, fényes,
néztem őt zajtalan,
s forrt bennem a lélek.

Eltűnt egy idő után,
tüneményes teste,
aki valaha őt látta,
el soha nem feledte.

Tovább koptatom az út
macskaköveit az éjben,
pirkadat köszön utcáknak,
itt vagyok otthon, hol élek.

Elindul a villamos csörrenve,
a trolibuszok is berregnek,
emlékeim megszállnak,
egyszer csak csöngetnek.

Morgolódva ébredek,
nagy a jövés-menés,
hátamban ott feszül
egy láthatatlan kés.

Ki hajitotta oda?
csak sejtem én szomorún,
talán fejfám is készül
s viszik már a koszorúm.

Belvárosról elvonult az est,
ébredj pici Budapest,
szürke pirkadaton, utcákon amott
egy lámpa felém kacsintott.

1997.04.11.