Koszorút fonok

Nincs más
Csak az éden
S én éhen
És szomjan veszek
S fáradok, és lépkedek
Esténként
A párnámba süppedek
S ilyenkor
Nagyon fülelek,
Mert érzem
Kevés erőm van,
S tétlen és
Idétlen szavakra
Ma nagyon nincs szükség.
Időm is kevés,
S nehéz a teher,
Mi engem ide rejt.
Ide, e kis névtelen bolygóra
S a gondokra
Nincs időm.
S midőn szólnak,
Hogy a pénz
A hitel, a ház,
S mindenki magyaráz,
Hogy mit, hol,
és hogyan.
Én mosolygok
Rájuk szótlan

S érzem, tétlen e fura
Kisstílű létem
Mert időtlen térben élek én
A világmindenség közepén
És ember vagyok,
Húsból, vérből való
Csillagok porában olvadó
Kit ötmilliárd éve
Szül e föld
Verejtékből
És gyönyörből.
Ember vagyok, kit
Nem enged a tenger gond
– esengő füstös bánatom –
Hogy megszólalhasson.

S ma újabb
Koszorút fonok,
S egy srác
Sírjába dobok
S halld, Gergő
Peregnek a dobok
Sírnak az asszonyok.
Sírnak a srácok, a barátok.
A rád egykor remegve
Néző lányok.

De jaj, én csak állok
A sír fölött
S az égiekhez
Felnyögök
Miért, mondjátok,
Miért e kín,
Hogy valakin
Így végezzen az élet?

Ma néma maradok
Mert nem hiszem,
Hogy bármit is akarok
Mondani,
Ma nincs nagy,
Nincs szép:

Sírod
Némaságra
Ítél.

De várj még
Gergő
Egy szóra,
kérünk,
Ha bármit is
vétettünk
Imádkozz értünk.