Kürtszóra várva

A vánkosomra ősz fejem lehajtom,
kifáradón a rengeteg gonosztól,
be nem jöhet ma senki már az ajtón,
hol angyalom reám vigyázva posztol.

A nagy csatáknak íme, mára vége,
a kardjaink hüvelybe dugva hűlnek,
ma egy kicsit reánk köszönt a béke,
akárha lenne bármiféle ünnep.

Pedig csupán a lelkeink halódnak,
a bárdolatlan énjeinkre fájva,
remegve, meggyötörve ráomoltak,
temetve mindenünk alant a sárba.

De hajnalodva újra harci kürt szól,
s megindulunk a balga vágyainktól.