Messziről láttalak,
de már járásom kiszúrtad,
egy úttest volt közöttünk.
Én elindultam a lámpa zöldre,
magamban kértelek:
ne,
ne!
De…
Látták a lámpaoszlopok,
a járdarések,
az ég fölöttünk,
ahogy nézlek
az autók előtt téged,
ki hozzám futott,
én meg
a sietséget magamra húztam,
mint a pizsamát este,
s vittelek a fűre szembe,
hol a gazdád
az összes szidalmat
elrebegte.
A pórázt is leráztad volna,
csak üdvözlésed lássam,
farkcsóválásodat,
ahogy naponta
szemerkél belőled a hála,
vagy testem napmeleg rágja,
akár te a csontot.
Mert számodra
nincsenek frontok.
A kerekek prését
sikerült megúsznod,
élsz még;
szerencsére
csak egy dolog halt meg:
a részvét.