Úgy suhantunk mi is egymás mellett,
ahogy elsuhan kenyérben a kés,
ahogy kikel jó földből a vetés,
de önmagunk maradtunk, ha kellett…
S mint a kutya, amely túl sokat ellett,
bánjuk, hogy találkoztunk valaha,
de emléked nélkül lenne mostoha
nagyon ez az élet a halál mellett…
Azóta tudjuk, a szerelem sírás,
de nélküle az élet, maga a sír,
lapozhatod bár az örök írást,
ha mindig te maradsz az aki sír…
s maradunk inkább tűrve bár harapást
az élettel küzdő ember, aki ír…
10 hozzászólás
Sorsunk csatáit, küzdelmeit méltón ültetted szavakba, mely szonetté nőtt!
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
köszönöm kedves Fél-X
Kedves András!
Szép ez a szonett, melybe gondolataidat szőtted!
Gratulálok, Judit
köszönöm, kedves Judit
Hát igen, a se veled, se nélküled jelenik meg szonettedben, s az íróember, aki a felőrlő érzelmi küzdelmek helyett ebben találja meg az értelmet…
Jó vers, tetszett.
köszönöm, kedves Irén
"Azóta tudjuk, a szerelem sírás,
de nélküle az élet, maga a sír,"
Ezek a sorok, de a többi is annyira kifejező, amit a szerelemről gondolsz vagyis érzel.
Gratulálok!
Barátsággal Panka!
köszönöm, kedves Panka
Szép ez a vers, Kedves András. Az utolsó két versszak valami csoda mely a tolladból fakadt.
Szép napot kívánok:Selanne
kedves szavaid nagyon köszönöm